Az antipszichotikumok alkalmazása

• Magyar Neuropszichofarmakológiai Egyesület •

Bevezetés

Az antipszichotikumok alkalmazásáról a HCNP előző konszenzus konferenciáit 1996 február 20-án, 1999 július 28-án és 2001 november 28-án tartotta. Mindhárom konszenzus dokumentumot a Pszichiátriai Szakmai Kollégium jóváhagyta és az aktuális szakmai protokollokban felhasználta. 2001 óta olyan jelentős változások történtek - elsősorban a második generációs antipszichotikumok alkalmazásának területén és azok nemzetközi ajánlásaiban - hogy a konszenzus dokumentum revíziója ismét szükségessé vált.

Korábbi dokumentumainkban a típusos-atípusos felosztást alkalmaztuk, azonban ezek az elnevezések egyre kevésbé elfogadottak. Helyettük az első, illetve második generációs elnevezés vált elfogadottá, elsősorban az atípusos antipszichotikum definíció nehézségei miatt. E csoportba igen különböző kémiai szerkezetű és hatásmechanizmusú, klinikailag eltérő hatékonyságú és eltérő mellékhatásokkal rendelkező szerek tartoznak, melyekre jobban illik a „második generációs” elnevezés mint a közeli rokonságot sugalló „atípusos” jelző. A második generációs szerekkel kapcsolatos állásfoglalásunk alapja a Pszichiátriai Világszövetség dokumentuma, melyet a WPA 2002-es világkongresszusa alatt tartott közgyűlése is támogatólag elfogadott (Current Opinion in Psychiatry, Vol.15, supp.1., S1-S51, 2002). A második generációs szerek legalább annyira hatékonyak mint az első generációs gyógyszerek, mellékhatásprofiljuk azonban kedvezőbb. A második generációs szerek ezen felül olyan tünetek és funkciók javításában is hatékonynak bizonyultak, amelyekben az első generációs szerek nem hatékonyak, sőt azokat inkább ronthatják (negatív, depressziós és kognitív tünetek, életminőség, stb).

Az antipszichotikumok alkalmazása

A pszichotikus betegségek, különösen a heveny pszichotikus zavarok kezelésének első, meghatározó és nélkülözhetetlen eszköze a megfelelő gyógyszeres kezelés, amely legfeljebb ritka és kivételes esetekben mellőzhető.

A pszichotikus zavarok gyógyszeres kezelésének gerincét az antipszichotikumok képezik. A jelző nélküli antipszichotikum kifejezés a klasszikus, első generációs neuroleptikumokat és az „atípusos” = nem „neuroleptikus” hatású második generációs szereket is magába foglalja. Az első generációs („típusos”) szerek „neuroleptikum” megjelölése természetesen továbbra is helyes, a régen használatos „major trankvilláns” elnevezés azonban egyértelműen elavult, mert ezek a gyógyszerek nem trankvillánsok (nem „nyugtatók”).

Antipszichotikumok adása indokolt:

• a szkizofréniák és a szkizoaffektív zavarok valamennyi formájában
• szkizofreniform és rövid pszichotikus zavarban
• paranoiában és más nem-differenciált paranoid zavarban
• pszichotikus depresszióban
• bipoláris affektív zavar mániás és kevert (mániás-depressziós tünetekkel is járó) epizódjaiban
• kényszerbetegség egyes speciális formáiban
• bizonyos személyiségzavarok pszichotikus dekompenzációiban
• más „testi” betegséget kísérő, illetve kémiai szerek használatával összefüggésbe hozható pszichotikus zavarokban
• általánosságban heveny izgalmi állapotokban, agitációban, agresszióban vagy egyéb sürgős pszichiátriai beavatkozást igénylő állapotokban, beleértve az organikus eredetű állapotokat is
• egyes speciális mozgásbetegségekben (pl. Huntington-chorea, Gilles de la Tourette-betegség, tic, chorea minor, fokális disztóniák).
• időskori, illetve demenciát kísérő agitált, agresszív, pszichotikus állapotban
• mentálisan retardált serdülők vagy felnőttek destruktív vagy diszruptív viselkedészavaraiban.

A Magyarországon jelenleg törzskönyvezett antipszichotikumok:

Első generációs antipszichotikumok:

• kispotenciálúak: chlorpromazin (Hibernal), levomepromazin (Tisercin), thioridazin (Melleril), chlorprothixen (Truxal), sulpirid (Depral)
• közepes potenciálúak: flupenthixol (Fluanxol), tiaprid (Tiapridal), zuclopenthixol (Cisordinol)
• nagypotenciálúak: haloperidol (Haloperidol), droperidol (Droperidol), fluphenazin (Moditen), trifluoperazin (Terfluzine), pipothiazin (Piportil).

Második generációs antipszichotikumok:

amisulpirid (Amitrex), clozapin (Leponex), olanzapin (Zyprexa), quetiapin (Seroquel), risperidon (Risperdal), sertindol (Serdolect), ziprasidon(Zeldox)

Tartós hatású (depot) készítmények

Első generációs: haloperidol decanoat (gyári neve ugyanez), fluphenazin decanoat (Moditen Depot), zuclopenthixol decanoat (Cisordinol Depot), flupenthixol decanoat (Fluanxol Depot), pipothiazin palmitat (Piportil Depot), stb. Tartós hatású, de szoros értelemben nem depot-készítmény a zuclopenthixol acetat (Cisordinol Acutard).

Második generációs: risperidon (Risperdal Consta).

Figyelmeztetés: egyes antihisztamin-hatású fenotiazinok (pl. a korábban igen népszerű hazai Pipolphen) semmiféle antipszichotikus hatással nem rendelkeznek, antiparkinson-szerként sem ajánlhatók. Számos kedvezőtlen mellékhatásuk miatt pszichiátriai alkalmazásuk céltalan és kerülendő. Az antipszichotikumok „altatóként” vagy „nyugtatóként” való rendelése pedig kifejezetten ellenjavallt.

Az antipszichotikus kezelés általános irányelvei:

• Pszichotikus betegnek - különösen aktív tünetek esetén - antipszichotikumra mindig szüksége van. A szkizofrénia formakörébe tartozó betegségekben az antipszichotikumok adásának elmulasztása a beteget és környezetét aránytalan, indokolatlan veszélynek teszi ki.
• Kezdetben mindig egyetlen antipszichotikumot helyes választani, és annak hatékony adagját a kezelés során el kell érni (a túl alacsony adagok hatástalanok, ezért az aluldozírozás szakszerűtlen és kerülendő). Nem javasolt az előírásokban megadott maximális napi adagot jóval meghaladó („mega”) dózisok alkalmazása sem, mert ennek igazoltan nincs terápiás előnye, viszont növeli a szövődmények és a mellékhatások rizikóját.
• Az antipszichotikus hatás jelentkezését minden esetben ki kell várni (minimum 2-4 hétig, krónikus és perzisztáló tünetek esetén akár 3-6 hónapig is).
• Adjuváns szereket csak később és mindig egyedi mérlegelés alapján, fokozatosan célszerű a beállított antipszichotikumhoz hozzáadni.
• A beteget és - a beteggel történt egyeztetés után - hozzátartozóit a kezelés várható tartamáról (ismételt epizód esetén: évek), valamint a gyógyszer lehetséges mellékhatásairól előre tájékoztatni kell.

Az antipszichotikum megválasztása

• Az 1999 óta megjelent valamennyi nemzetközi ajánlás egybehangzóan a második generációs szereket jelöli meg elsőként választhatókként a pszichotikus betegségekben (a clozapin kivételével, melyet terápiarezisztens esetekben javasolnak).
• A farmakoterápiát tehát mind a pozitív, mind a negatív tünetek dominanciája esetén valamelyik második generációs („atípusos”) gyógyszerrel szakszerű indítani. Ez egyaránt vonatkozik a pszichotikus betegség első epizódjára és a relapszusokra is.
• Az egyes szerek közti jelentős különbségek miatt azok egymással nem helyettesíthetők.
• A gyógyszerválasztást a beteg tüneteihez, életformájához és egyéni érzékenységéhez helyes igazítani.
• Ha akut fázisban a monoterápiában és hatékony terápiás dózisban adott második generációs antipszichotikum ésszerű időtartamon (2-6 héten) belül nem eredményez klinikai javulást, akkor egy újabb második generációs szert ajánlott választani, szintén monoterápiában és hatékony adagban.
• Ha a második szer sem hoz kielégítő eredményt, akkor egy következő második generációs készítménnyel is érdemes próbálkozni, illetőleg - pozitív tünetek túlsúlya esetén - ilyenkor mérlegelhető egy tradicionális (nagypotenciálú) antipszichotikumra való áttérés.
• Első generációs antipszichotikumot első szerként, vagy a kezelés korai szakaszában CSAK akkor szakszerű választani, ha
• akut parenterális kezelésre van szükség (nyugtalan, együttműködésre képtelen beteg), illetve ha
• a beteg korábban „típusos” antipszichotikumot szedett, arra tartósan jól reagált és a szert jól tolerálta (nem voltak zavaró, panaszt okozó vagy az életvitelt korlátozó mellékhatásai)
• A korábban első generációs antipszichotikummal kezelt, de arra megfelelően nem reagáló beteget értelemszerűen új második generációs szerre kell átállítani. Ugyanez vonatkozik az ilyen szerre ugyan reagáló, de közben szignifikáns mellékhatásokat - komoly panaszt okozó, az életvitelt zavaró vagy stigmatizáló (kognitív, emotív, extrapiramidális) tüneteket - mutató betegekre is. A szkizofrénia negatív tüneteit, ritkábban extrapiramidális tüneteket vagy depressziót utánzó motoros, kognitív és affektív tünetegyüttes apátiával, abuliával, alogiával szintén indokolja az átállítást.

Váltás első generációs szerről második generációs szerre:

• Az átállítás minden betegnél indokolt, kivéve a tradicionális szerre tartósan jól reagáló és azokat tartósan jól toleráló betegeket. Az első generációs szerekkel folytatott kezelések során a tardív diszkinézia gyakorisága (éves incidencia kb. 5%) azonban ezen esetekben is felveti az átállítás szükségességét.
• Az átállítás módjai:
• az első generációs szert fokozatosan - kivételes esetekben gyorsan - elhagyjuk és a második generációs szer adását csak azután kezdjük, többnyire az adag lassú növelésével (titrálással).
• a második generációs szert már az első generációs szer adagjának csökkentése során elkezdjük beállítani.
• Az első generációs szerek mellé korábban adagolt antikolinerg szert csak 1-2 héttel a második generációs szerre való átállítás után, fokozatosan hagyjuk el (kivéve clozapin esetében, mert annak erélyes antikolinerg hatása van).
• Az átállítás javasolt ideje általában 4-8 hét, ami egyéni megfontolások alapján lehet rövidebb, clozapin esetében pedig akár hosszabb is.
• Igen óvatos átállítás és a beteg fokozott követése javasolt:
• ha az anamnézisben agresszivitás és/vagy öngyilkossági kísérlet szerepel
• különösen súlyos pszichózis esetén
• nagy dózisú antipszichotikummal és/vagy több pszichoaktív szerrel folytatott kezelés esetén
• nagyfokú stressz (krízis) helyzetben
• ha hiányos a környezeti/szociális támogatás.

Az antipszichotikumok alkalmazásának módjai:

• Parenterális alkalmazásra főleg heveny tünetek, agitáció, stb. esetén van szükség, rendszerint átmeneti ideig. Ilyenkor az erre alkalmas készítmények iv. adása is szóbajön, akár parenterális benzodiazepinekkel kombinálva.
• A tartósabb antipszichotikus kezelések többségét per os végezzük. Célszerű a monoterápiára törekedni, vagyis egyetlen, jól megválasztott készítmény megfelelő adagját alkalmazni, ami a legtöbb esetben hozzávetőleg 2-15 mg per os haloperidollal ekvivalens napi dózist jelent.
• A legtöbb ma használt antipszichotikum napi adagja egy vagy két részletben adható, napi háromszori adagolást legfeljebb a régebbi szerek mellékhatásai indokolhatnak. Az adagolás mindig egyéni, és azt a beteg korához, testsúlyához, tüneteihez és egyéni érzékenységéhez szükséges igazítani.
• Hosszútávú, fenntartó kezelésre a per os kezeléssel való együttműködés bizonytalansága esetén érdemes depot-készítmények alkalmazását mérlegelni.

A kezelés időtartama:

• Antipszichotikumok rendelése alkalmilag („nyugtatóként” vagy „altatóként”) szakszerűtlen és kerülendő. Az antipszichotikus hatás akut pszichózisok esetében többnyire 2-6 hét elteltével ítélhető meg, ennél rövidebb kezelésnek nincs értelme.
• Ugyanezért az első két hétben legfeljebb mellékhatások vagy intolerancia miatt indokolt gyógyszert változtatni.
• A hatásos kezelést a tünetek megszünte után több (6-12) hónapig, ismételt relapszus után évekig indokolt folytatni, ugyanis a korai elhagyás a látszólag gyógyult betegek túlnyomó többségében nagy valószínűséggel visszaeséshez vezet.
• Hatástalanság esetén 12 héten túl az adott antipszichotikum adása nem indokolt.

Együttadás, interakciók:

• Két antipszichotikum kombinálása bizonyos esetekben elfogadható, kettőnél több párhuzamos adása azonban csak egészen kivételesen, egyedi indoklással jöhet szóba. Kétféle második generációs szer együttadása - minden más kezelésre rezisztens esetekben - elméleti lehetőség, ennek gyakorlati alkalmazásához még nincs elegendő adat.
• Clozapin együttadása más antipszichotikummal különösen meggondolandó, mert ilyenkor a mellékhatások veszélye fokozódhat.
• Legfeljebb kivételesen, külön indoklással lehet szükséges antipszichotikumot három vagy több - bármely más - pszichotrop gyógyszerrel tartósan együtt adni.
• Együttadásnál az egyes szerek farmakokinetikáját, plazmafehérjékhez való kötődését, aktív metabolitjait és a máj-enzimekre (citochrom P450-izoenzimek) gyakorolt hatásait egyaránt figyelembe kell venni. E tulajdonságaik tekintetében az egyes készítmények között jelentős különbségek vannak (lásd a mindenkori legfrissebb gyógyszerelőiratokat). Kombinációk esetén a potenciális mellékhatások dokumentálása és a beteg tájékoztatása a kezelőorvos feladata és felelőssége.
• Clozapin kombinálása benzodiazepinekkel veszélyes lehet, ezért ez lehetőleg kerülendő; a carbamazepinnel való együttadás szintén óvatosságot igényel.
• Pszichotikus depresszióban az antipszichotikumot az antidepresszív szerek mellé kell adni.
• Óvatosság szükséges az antipszichotikumok mellé adott antiparkinson szerek, egyes szívritmusszabályozó szerek, vérnyomáscsökkentők, béta-blokkolók, kalcium-antagonisták, stb. rendelésekor, mivel ezek antikolinerg és kardiovaszkuláris hatásai összegződhetnek. Ezen túlmenően tekintetbe kell venni az egyes készítmények egyedi interakcióit (pl. clozapin és amidazofen-származékok) is.

A kezelés során biztosítani szükséges:

• a rendszeres (szak)orvosi ellenőrzést
• az indokolt laboratóriumi kontrollt, beleértve az EKG-t is
• a pszichoedukációt és a pszichoterápiás támogatást (ahol lehet, a család bevonásával).

Elsősorban az alábbi mellékhatásokra kell figyelni:

• Vegetatív (antikolinerg) és keringési tünetek (főleg kispotenciálú antipszichotikumok és clozapin mellett): ortosztatikus vérnyomáscsökkenés, szedáció, tremor, obstipáció, látászavar, izzadás, vizeletretenció, szájszáradás, éjszakai delíriumok, EKG-eltérések. Kezelésük tüneti szerekkel további komplikációk forrása lehet, ezért sokszor célszerűbb az antipszichotikum adagját csökkenteni vagy inkább más szerre áttérni.
• (Neuro)endokrin és metabolikus hatások: hormonális eltérések (inzulin, prolaktin, stb), súlygyarapodás, szexuális zavarok. Ha nagyfokúak, gyógyszerváltást tehetnek szükségessé.
• Extrapiramidális tünetek (döntően az első generációs szerek mellett):
• Akut disztónia: kezelésére parenterális benzodiazepinek alkalmasak
• Parkinson szindróma: antiparkinson-szert csak tényleges tünetek esetében indokolt átmenetileg, a feltétlenül szükséges ideig adni; ezek „profilaktikus” alkalmazása hosszútávú ártalmakkal járhat, ezért kerülendő.
• Akatízia: kezelésére béta-blokkolók és nagypotenciálú benzodiazepinek használhatók.
• Tardív diszkinézia: súlyos és gyakran irreverzibilis szövődmény, igazoltan hatásos kezelése mindmáig nincs. Megelőzése érdekében különösen megfontolandó az első generációs szerek használatának korlátozása.
• Neuroleptikus malignus szindróma: potenciálisan életveszélyes szövődmény, amely lázzal, rigiditással és vegetatív zavarokkal jelentkezik, kezelése pedig intenzív kórházi ellátást illetve ennek megfelelő körülményeket igényel. Első generációs antipszichotikumok adásakor gyakrabban fordul elő.

Az antipszichotikumok (relatív) ellenjavallatai:

• ismert allergia az adott szerrel szemben
• friss miokardiális infarktus (6 héten belül)
• súlyos máj- vagy veseelégtelenség (megfelelően csökkentett adagok óvatosan adhatók)
• terhesség és szoptatás: az előnyök és a kockázatok egyéni mérlegelésével alkalmazhatók (a fogamzóképes korú nők - tartós - antipszichotikus kezelését általában ajánlatos megbízható fogamzásgátlás védelmében folytatni)
• gyermekek kezelése (az egyes szerek esetében változóan, 5-12 éves kor alatt)
• egyes szerek esetében további specifikus ellenjavallatok és óvatosságot igénylő körülmények létezhetnek, ezeket lásd az illető készítmények előirataiban.
• Megjegyzés: gyógyszerrendeléskor az egyes készítmények alkalmazási előirataiban szereplő indikációkat figyelembe kell venni.
• Figyelmeztetés: Antipszichotikumot „altatóként”, „nyugtatóként”, „szorongásoldóként” alkalmazni
• például szorongásos zavarokban, nem-pszichotikus hangulatzavarokban (depressziókban), alvászavarok különféle formáiban, stressz- és alkalmazkodási zavarokban, szövődménymentes alkohol- vagy gyógyszermegvonási szindrómában, szomatizációs zavarokban, pszichotikus tünetekkel nem járó személyiségzavarokban, stb - szakszerűtlen és kockázatos, ezért („mikro” adagokban is) kerülendő.

A terápia-rezisztencia kérdése:

• A terápia-rezisztencia az alábbi ismérvek bármelyikének teljesülését jelenti:
• az alkalmazott antipszichotikus kezelés hatására a várható időtartamon belül nem következik be tüneti remisszió és/vagy nem javulnak megfelelően a beteg funkciói.
• az antipszichotikus kezelés mellékhatásai nehezen elviselhetők (pl. akut disztónia, akatizia), veszélyesek (pl. májkárosodás), potenciálisan irreverzibilisek (pl. diszkinéziák), az életminőséget károsítják (pl. szexuális mellékhatások) vagy stigmatizáló hatásúak (pl. bármelyik extrapiramidális mellékhatás).
• A terápia-rezisztencia korai felismerése és a kezelés megfelelő korrekciója döntő a súlyos, veszélyes szövődmények (heteroagresszió, öngyilkosság, stb.) illetve a további funkcióromlás megelőzésében.
• Pszeudorezisztencia:
• Biztos a diagnózis?
• Kellő adagot kapott a beteg, kellő ideig?
• Nincs felszívódási zavar?
• Nincs compliance-probléma?
• Nincs más (alap)betegség, esetleges gyógyszer-interakció?
• TEENDŐ:
• Az első generációs antipszichotikumra nem reagáló betegekben hatásos lehet bármelyik második generációs szer.
• Az első generációs szerekkel folytatott kezelés során jelentkező (ún. „posztpszichotikus”) depressziókban második generációs szerre való váltás, illetve ha az nem kivitelezhető, antidepresszív gyógyszer hozzáadása lehet szükséges.
• Kivételes esetekben más kombinációk is szóbajöhetnek, figyelembe véve a mindenkor legfrissebb szakmai információkat.

Fenntartó kezelés:

• Szkizofréniákban a visszaesés valószínűsége antipszichotikus kezelés nélkül 70% (ismételt epizód után 80-90%), ezért a fenntartó kezelés az esetek többségében indokolt.
• A fenntartó kezelést értelemszerűen az akut szakban bevált gyógyszerrel kell folytatni. A tüneti remisszió elérése után még néhány (3-6) hónapig a teljes terápiás adagot adjuk (stabilizáció). Ha a beteg korábban magas dózisú kezelést kapott, akkor a cél a „normál” dózis elérése: egy lassú és óvatos adagcsökkentés - 2-4 hetente, kis lépésekben - már korábban megkísérelhető.
• Fenntartásra - más szóval profilaxisra, illetve relapszus-megelőzésre - leggyakrabban a korábbi terápiás dózis 70-100%-a válik be. Mikro-adagok fenntartó kezelés céljára is hatástalanok. Az időszakos gyógyszerszünetek, a „drug-holiday”-ek a mellékhatásokat nem befolyásolják, ezzel szemben a visszaesés veszélyét növelik.
• A minimálisan javasolt fenntartó adag 50 mg haloperidol decanoat/4 hét, ill. más készítmény ezzel ekvivalens dózisa az életkor, a testsúly és az egyéni tolerancia figyelembevételével.
• A fenntartó kezelést az első megbetegedés után legalább 12 hónapig, relapszus után legalább 2 évig, további relapszusok esetén meghatározatlan ideig (évekig, vagy akár évtizedekig) indokolt folytatni, mert ez igazoltan csökkenti a visszaesések veszélyét (profilaktikus kezelés).
• Mivel tartós profilaktikus kezelésre értelemszerűen a lehető legkevesebb mellékhatást okozó és az aktív életvitelt (munka, autóvezetés) a lehető legkevésbé zavaró antipszichotikumot kell választani - ami a beteg együttműködését javítja - ezért itt is érvényesülnek a második generációs szerek igazolt előnyei.

Antipszichotikumok alkalmazása idős korban

• Irányelvek:
• A kezelés céljának tisztázása: antipszichotikumot idős betegeknek sem ajánlott pusztán „nyugtatóként”, altatóként, netán antikolinerg szerként rendelni
• Az adagolás mindig óvatos és fokozatos
• A polifarmácia lehetőleg kerülendő
• Indikáció:
• Téveszmékkel, hallucinációkkal járó pszichotikus állapotok
• Agitáció, agresszivitás, ha annak hátterében pszichotikus állapot valószínű
• Az alkalmazás módja alapvetően megegyezik a fiatal felnőttkori kezelés elveivel, de
• Nem minden antipszichotikum alkalmazási előiratában szerepel az időskori indikáció
• A fokozott mellékhatás-érzékenység miatt kispotenciálú első generációs antipszichotikumok alig használhatók, mini-adagokban pedig csak azok mellékhatásai érvényesülnek.
• A kezelés időtartama első alkalommal általában hat hónap, azután szükségességét havonta célszerű felülvizsgálni.
• A választandó szerek
• Az új atípusos szerek többsége előnyösen és biztonságosan alkalmazható, de nem mindegyikük előiratában szerepel az időskori indikáció
• Az első generációs antipszichotikumok közül sokszor beválik a tiapridal
• Más esetekben a haloperidol adása is mérlegelhető. Ennek előnye, hogy cseppekben is adagolható.

A pszichózisok kezelésének társadalmi és költség-haszon vonatkozásai

Az ENSZ 119. számú határozatának aláírásával az egyes országok kormányai egyaránt vállalták, hogy a mentális betegségek megfelelő kezelését olyan emberi jognak ismerik el, amelyet mindenképpen tiszteletben kell tartani. Ez nem kizárólag orvosi vagy közgazdasági kérdés, hanem az adott országok vezetőinek - ipari fejlettségtől és GDP-től független - politikai és erkölcsi kötelessége.

A pszichózis az egyik legsúlyosabb, az emberi méltóságot érintő mentális betegség. Kezelése jelentős kihatással van az egyéni élet alakulására, az életminőségre és a társadalmi visszailleszkedésre. A pszichózis stigmatizál, a betegek egzisztenciális sorsa a közgondoskodástól függ. A betegek anyagi helyzete és sok esetben hiányos együttműködése a résztérítéses kezelés esélyeit lerontja, a beteg állapotát veszélyezteti. A betegeknek ez a csoportja különös társadalmi védettségre szorul. Az antipszichotikumok a pszichózis kezelésének adekvát és elengedhetetlen gyógyszerei. A második generációs antipszichotikumok új fejezetet jelentenek a betegség megfelelő kezelésében.

A második generációs antipszichotikumok tablettánként számítva lényegesen drágábbak, ugyanakkor a gyógyszerköltség a pszichotikus betegségek összes kezelési költségének csak kisebb részét teszi ki, miközben a hospitalizáció ára az összes kiadások felét is elérheti - nem beszélve a betegség közvetett és társadalmi költségeiről. Mivel az új szerek gyakran igazoltan megrövidítik a kórházi tartózkodás idejét, így a pszichotikus betegek kezelésének összköltsége ezekkel végső soron nem nő, hanem inkább csökkent (ezt már kis számú, de hazai vizsgálat is igazolja). Ezen túl egyre több adat bizonyítja, hogy a második generációs szerekkel kezelt betegek életminősége szignifikánsan jobb, mint az első generációs antipszichotikumot szedőké.

A második generációs antipszichotikumok választékának korlátozása az árakra való hivatkozással sok esetben - más szakterületekhez képest - a pszichiátriai betegség stigmájának tükröződése. Ebben a betegségcsoportban bizonyos kiválasztott szerekre térítés bevezetése rontja a terápiás elérhetőséget és súlyos diszkriminációs problémát vet fel.

A pszichózisok kezelésében szükséges, hogy a politikai, szakmai és társadalmi felelősség találkozzék a stigmatizációtól mentes, korszerű és a szűken vett közgazdasági szempontokat meghaladó társadalmi konszenzusban. A beteg érdekét és védelmét minden tekintetben előtérbe helyező terápiás megközelítés prioritása nem nélkülözhető.

Dr. Bánki M. Csaba, HCNP elnök
Prof. Dr. Bitter István, HCNP alelnök
Prof. Dr. Janka Zoltán, HCNP alelnök
Dr. Rihmer Zoltán, HCNP főtitkár
Dr. Szádóczky Erika, HCNP kincstárnok

A HCNP megjelent tagjai:
Prof. Dr. Degrell István
Prof. Dr. Lipcsey Attila
Dr. Németh Attila
Prof. Dr. Szűcs Attila
Dr. Tariska Péter
Prof Dr. Trixler Mátyás
Dr. Túry Ferenc

A Psziciátriai Társaság nevében:
Dr. Harmatta János, az MPT főtitkára

A Magyar Pszichofarmakológiai Társaság nevében:
Prof. Dr. Gaszner Péter, elnök
Dr. Faludi Gábor, főtitkár

A Magyar Neuropszichofarmakológiai Egyesület (Hungarian College of NeuroPsychopharmacology = HCNP) Negyedik Antipszichotikumok Konszenzus Konferenciáján - 2003 november 26 - módosított és elfogadott dokumentum

A Magyar Neuropszichofarmakológiai Egyesület kifejezett kérésére az irányelvet az Egyesület írásmódjával, betűhíven közöljük.