Az Egészségügyi Minisztérium szakmai protokollja

Alsóvégtag amputációk és az amputáltak rehabilitációja

Készítette: Rehabilitációs Szakmai Kollégium és az Ortopédiai Szakmai Kollégium

I. Alapvető megfontolások

 

A 2001-ben megjelent Sebészeti Útmutatóban került közlésre a Sebészeti Szakmai Kollégium felkérésére írott „A végtag-amputáció szakmai irányelve”. [8] Ez a művégtaggal történő ellátás és a rehabilitáció szempontjait csak utalásszerűen tárgyalta. A rehabilitáció szempontjainak integrálása és a szakmai irányelvek egységes szerkezetére vonatkozó minisztériumi javaslat indokolja új módszertani levél megjelentetését.

1. Általános szempontok

A rehabilitációs ellátás ezekben az esetekben az orvosi, szociális, pedagógiai és foglalkozási intézkedések együttes és összehangolt alkalmazása annak érdekében, hogy az alsó végtag amputáción átesett személyek újra elérhessék funkcionális képességeik gyakorlásának lehető legmagasabb szintjét.

A rehabilitációs tevékenység eredménye nagy mértékben függ a műtéti előkészítéstől, a műtéti technikától és a közvetlenül a műtét utáni ellátástól is, ezért a módszertani levél alapvető ajánlásai érvényesek a tulajdonképpeni rehabilitációs tevékenységek megkezdése előtti ellátásokra is.

A végtag amputációk végzésében és az amputált betegek ellátásában a hazai gyakorlat több vonatkozásban eltér és elmarad a nemzetközi gyakorlattól és eredményektől. [9] Az ebből adódó problémákkal leggyakrabban már a rehabilitációs osztályon dolgozók találkoznak, ezért kell erről is szólnunk.

Az amputáció megélése kudarc. Kudarc a betegnek, kudarc az orvosnak. Vannak azonban szempontok, amelyeket figyelembe véve csökkenthetjük ennek a negatív élménynek a mértékét, pl. azáltal, hogy a műtétet a protetika szempontjait figyelembe véve, a rekonstrukciós műtéti módszerekkel végezzük.

Három területen vannak alapvető javítani valóink:

1.   Az amputáció szintjének a megválasztása.

2.   A csonk megfelelő kialakítása.

3.   A betegek műtét előtti és utáni ellátása.

Ezekről a megfelelő helyeken részletesen lesz szó.

 

II. Diagnózis

 

III. Kezelés

 

1. Műtét

1.1. Az amputáció indikációja

Az alsóvégtag amputációhoz vezető betegségek gyakoriságuk sorrendjében az érbetegség és diabetes (Magyarországon >80 %), a baleset (14 %), a daganat (<3 %), a gyulladásos megbetegedés, végtag fejlődési rendellenesség és egyéb okok együtt (<4 %). [9]

Az érbetegség miatt végzett amputációk leggyakoribb előfordulása az 50-70 év közé esik. Az életkor előrehaladtával azonban egyre inkább nő az amputáció lehetősége. Az amputált betegek több mint 70 %-a férfi.

Alsóvégtag amputációk indikációja tehát a gyakoriság sorrendjében: érbetegség, trauma, tumor, infectio, végtag fejlődési rendellenességek.

Érbetegségek

Okozhatja: arteriosclerosis obliterans, diabeteses angiopathia, M. Buerger, (ritkán: immunológiai elváltozások, scleroderma, SLE). Ma diabetes mellitus miatt világszerte – és nálunk is – lényegesen több amputációt végeznek, mint amennyi feltétlenül indokolt lenne. Ezek nagy része a diabeteses láb időben elkezdett, helyes kezelésével megelőzhető. [1]

A III. (nyugalmi fájdalom) és IV. (gangrena) Fontaine stádiumban – ha rekonstrukciós lehetőség nincs – az amputáció a választandó módszer.

A hazai tapasztalat az, hogy túl későn dönt a beteg és az orvos az amputáció mellett, valamint a térdizület megtartására való törekvés elégtelensége miatt az izület sokszor feleslegesen elvész. Megtartott térdízülettel lényegesen kevesebb plusz energia szükséges a járáshoz a comb amputáltakhoz képest, és a közlekedési értékű járás elérésének esélye is nagyobb.

Az alsóvégtag amputált egyének között a térd alatti amputáltak hazai aránya 30%, ezzel szemben a nemzetközi gyakorlatban 58 %. [4, 9] Ennek az óriási eltérésnek oka nem epidemiológiai jellegű, hanem egyrészt az, hogy a betegek túl későn szánják el magukat a műtétre, másrészt sok sebész szemléletében él az a téves hiedelem, hogy a combon végzett amputációnak kevesebb szövődménye van. Ezt hazai adatok sem igazolják.

Baleset

A replantáció az esetek döntő többségében nem jön szóba.

Baleset következtében azonnali (primer) amputáció szükséges, ha a súlyosan roncsolt sérüléstől distalisan elhelyezkedő végtagrész élet és funkcióképessége nem állítható helyre, (általában öt alapvető szövetféleség közül - ér, ideg, izom, csont, bőr - háromnak súlyos sérülését tartjuk kritériumnak).

Polytraumatizáció esetén azonban első feladat az életmentés. Helyes a lehetőleg distalisan elvégzett primer amputációt nyitva kezelni, és az általános állapot és a sebviszonyok rendeződése után a végleges csonk kialakítását tervezett műtét során elvégezni. Ekkor mód van arra, hogy ebben járatos szakembert vonjunk be a műtétbe. [8]

Daganat

Amputáció szükséges, ha a végtag-tumor másként nem kezelhető. A diagnózis felállítása és a legtöbbször szükséges kombinált kezelés team-munka során, megfelelően felszerelt intézetekben végezhető legsikeresebben. A már áttételes malignus tumor esetén is szóba jön az amputáció, ha a betegnek a daganat csillapíthatatlan fájdalmat okoz, vagy az életvitelt, illetve az ápolást súlyosan megnehezíti (palliatív indikáció).

A krónikus gyulladások, elsősorban osteomyelitis és az alsóvégtag veleszületett és szerzett súlyos rendellenességei. Ezek a betegek már nagyon sok műtéten estek át. Funkcióra alkalmatlan végtag-szegmentumról van szó, amely a segédeszköz ellátást is lehetetlenné teszi, és a paciens szocializációját nagy fokban akadályozza. Nagyon gyakran maga a beteg kéri az amputáció elvégzését.

A növekedés időszakában a karcsonton illetve a lábszáron végzett amputáció után gyakori a csont túlnövekedése a lágyrészekhez képest. Az indikáció felállítása, illetve a műtét időpontjának megválasztása során erre a szempontra is érdemes figyelni.

1.2. Az amputáció magasságának megválasztása

A patológiai elváltozás megnyugtató eltávolítása, és a művégtag ellátás kedvező feltételének megteremtése az optimális cél. A két elvárásnak egyszerre megfelelni csak megfelelő jártassággal, bölcsességgel rendelkező csapat képes.

A rehabilitációs alap team tagjai az orvos, nővér, fizioterápeuta, protetikus, szociális munkatárs, akikhez az ellátás során csatlakozik a foglalkoztató terapeuta, pszichológus, diaetetikus és foglalkoztatási tanácsadó.

Pszichés szempontból nagyon fontos, hogy az amputáció tényét a beteg könnyebben fogadja, mint a reamputációt, tehát érdemes biztosan jó csonkot eredményező magasságban, megfelelő technikával amputálni. Kockázatot elsősorban a térdizület megtartásáért érdemes vállalni, de erre a beteget, kellő felvilágosítás alapján előre fel kell készíteni. Szükséges, hogy a beteg is tudja, milyen esetleges előnyért vállalja a reamputáció kockázatát.

Művégtag ellátás szempontjából nézve, distál felől proximál felé haladva az ujj abláció és a transmetatarsalis amputáció ortopéd cipővel jól ellátható.

A Chopart izület szintjében végzett műtét is jó végterhelhető csonkot eredményezhet, ha megfelelő műtéti technikát alkalmaznak.

Pirogov és Syme magasság érbetegeknél nem ajánlott. Más esetekben jó eredményt adhat, de protézissel ilyenkor is nehéz ellátni.

A lábszár magasságában a felső és középső harmad határa a választandó terület.

A térdízületi exarticulatio fedéséhez sok bőr szükséges, ezért, bár a helyesen kialakított csonk végterhelő, csak ritkán végezhető műtét, főleg sérüléseket követően. (Egyes országokban népszerű.)

A combon általában az alsó és középső harmad határa a választandó szint.

A csípő exarticulatio után a protézissel való ellátás nehéz feladat.

Verőérbetegeken a nagyobb kockázatvállalást indokolja az a prognosztikai tényező, hogy a betegek potenciálisan mindkét oldali amputáltak lehetnek. A kockázat vállalásakor azonban figyelembe kell venni az általános állapotot is olyan szempontból, vajon elvégezhető lesz-e az esetleges reamputáció, azaz a rövid időn belüli újabb műtét. A helyes amputációs magasság megválasztása éppen verőér-elzáródásban a legnehezebb, ezért (és gyakorisága miatt is) ezzel részletesebben foglalkozunk.

A magasság tervezésében döntőek a fizikális vizsgálati leletek. Jól elhatárolt perifériás gangraenák esetében (a környezet reakció mentes, bőre ép) igen takarékos un. perifériás csonkolás (ujj ablatio, transmetatarsalis amputáció) végezhető. Elsősorban diabeteszes angiopathia perifériás verőér-elzáródással járó formájában érdemes elvégezni. A jól tapintható hűvösség, a szőrzet kihullása, az ujjnyomással kiváltott bőr-anaemia lassú eltűnése, subcutan oedema, lymphangitis, a mélyebben elhelyezkedő izomzat infiltrációja, erős nyomásérzékenysége, vagy kontraktúrája, meszes ereket mutató röntgen. kép az illető magasságban az amputációt ellenjavallja.

Az eszközös (akár non invazív, akár invazív) vizsgálati leletek csak a fizikális vizsgálati lelet alátámasztásaként értékelendők. Az oscillometria, Doppler-vizsgálat, vitális festékek, a xenon izotóp módszer, ill. a serioangiographia és más vizsgálatok sem adnak biztos támpontot az amputációs szint megválasztásában.

Az amputáció magasságát helyes műtét közben eldönteni. Ha a tervezett magasságban végzett incisio helyén elsősorban a bőr, másodsorban az izomzat artériás vérzése nem kielégítő, magasabb szintet kell választani. Nyirokutakon át metasztatizáló malignus tumorok esetében az amputációt az első regionális nyirokcsomógát kiirtásával helyes végezni.

A fejlődési rendellenességek közül a myelodysplasiában az indikációt a septicus veszéllyel fenyegető fekély, necrosis képezi. Az amputációs magasság megválasztásában lényeges szempont, hogy a csonkon a protézis jó beidegzésű területen támaszkodjék, ellenkező esetben újabb fekélyek okozója lesz. Ilyen területet találni nehéz, olykor nem is lehet. A tuber ischii myelodysplasia esetében nem használható alátámasztási felszínként.

 

1.3. Műtéti előkészítés

A műtéti előkészítésre a nem sürgősséggel végzett műtétek esetében kerülhet sor.

Az orvosi előkészítés általában egyezik a szokásos műtéti előkészítéssel. Verőér-elzáródásban szenvedők előkészítésekor mindig figyelemmel kell lenni az érelváltozások generalizált voltára és ennek leggyakoribb belszervi manifesztációira (cardiosclerosis, cerebrosclerosis, nephrosclerosis, stb.) az amputációkor az esetek nagyobb részében fennálló septicus állapotra és a betegek mintegy egyharmadát képező diabetes mellitusban szenvedők anyagcsere állapotára.

Hangsúlyozzuk, hogy verőérbetegeken – bár ez egyértelmű taktikai elvként nem mondható ki – az esetek döntő többségében helyesebb a műtétet nem sürgősséggel, hanem gondos előkészítés után: kompenzált cardialis állapotban, rendezett anyagcsere, folyadék és elektrolit háztartás mellett, anaerob baktériumok ellen is hatásos széles spektrumú antibiotikus védelemben elvégezni.

Rosszindulatú daganatos megbetegedésekben mérlegelni kell a daganat sugár - ill. cytostaticum - érzékenységét, kiterjedését, ezek alapján kell megtervezni a kombinált kezelést, és ebben meghatározni az amputáció idejét.

Amputáció esetében különösen fontos a helyes pszichés felkészítés. A végleges károsodás, a nyilvánvalóan látható súlyos fogyatékosság átélése a beteget sokkal jobban megviseli, mint bármely egyéb műtéti beavatkozás. A csonkolás tényének feldolgozásában jelentős segítséget adhat a család, a hozzátartozó, ha reálisan, helyesen méri fel a helyzetet, és ennek megfelelően támogatja a beteget. Ezért mind a beteggel, mind a családdal ismertetni kell a rehabilitációs prognózist, tervet, és érdemes feladatokat kitűzni a műtét utáni időre. Választ kell adni minden, a beteget érdeklő, szociális helyzetét érintő kérdésre is. (Közlekedés, foglalkozás, anyagi helyzet, "gyógyulás" időtartama, gépjárművezetés, beilleszkedési problémák, stb.) Az amputációs műtét nem rontja a helyzetet, hanem általában jobb viszonyokat hoz létre.

Nagyon fontos a gyógytorna előkészítés is, ha van rá lehetőség (érbetegség, daganat). Légző gyakorlatok a ventillációt és keringést fokozzák, felváltva végzett izometriás és relaxációs gyakorlatok a végtag-keringést javítják. A kondicionáló torna előkészíti a beteget az amputáció utáni feladatok végzésére, ezért a beteg végtag mellett gondolni kell a megmaradó alsó végtag és a felső végtagok kondicionálására is. Ugyanazért helyes, ha lehet a mankózást (könyökmankóval) műtét előtt megtanítani. Ez jelentősen megkönnyíti a postoperatív szakban a mobilizációt.

A gyógytorna előkészítés olykor akadályba ütközik a beteg nagy fájdalma miatt (verőér-elzáródás, daganatok). Ilyenkor a gyógytorna javaslata irreális is lehet.

A műtét előkészítését, rehabilitációs célzat miatt helyes a rehabilitációs osztállyal szorosan együttműködve végezni - ahol már van ilyen.

1.4. Műtéti technika

Először az általános műtéttechnikai szempontokat ismertetjük.

ˇ        A sebfelületet jól megtervezett műtéti bemetszéssel csökkentsük.

ˇ        A sebben a feltétlenül szükséges varratokon kívül semmiféle idegen anyagot ne hagyjunk.

ˇ        Igen gondos vérzéscsillapítás szükséges.

ˇ        A tarsalis amputációkat kivéve drainage szükséges. A hazánkban általában használatos vékony szívó-drain nem megfelelő, 14-16 Ch-s műanyag drain hiányában vastagabb, szabad elfolyást biztosító gumi-drain alkalmazható.

ˇ        Mély infekció veszélye miatt gondosan kell drénezni, nagyobb kiterjedésű sebfertőzéseket, ischaemiás necrosist fel kell tárni és nyitva kell kezelni.

ˇ        A sebzárás mindig feszülésmentes legyen.

A következőkben az egyes szövetféleségekkel kapcsolatos műtéttechnikai szempontokat ismertetjük. A bőr vérellátása főleg a lábszár elülső felszínén és a lábháton szegényes. Ennek megfelelően kerülni kell mélyebb alápreparálást, csipesszel történő zúzást, a bőrszélt óvni kell a kiszáradástól, tehát atraumaticus technikával operáljuk.

Aláöltő varratok alkalmazásával csökkenthető a bőrre jutó feszülés.

A subcutisba behelyezett süllyesztett varratok necrosis forrásai lehetnek. Vastag subcutis (általában combon) a réteg külön drainálását indokolhatja.

A fascia részleges kiirtása kedvező lehet a jobb csonk-protézis viszony (hegesedés, oedema, izomműködés) szempontjából. Verőér-elzáródás esetében azonban ne végezzük. Ilyenkor helyes azt az izomzattal együtt ugyanazon öltésekkel zárni.

Az izomzatra különösen vonatkozik az atraumaticus műtéti technika. Ezt elősegíti az éles átvágás. Ahhoz, hogy a csonk csontvégét izom borítsa, és hogy csonk izomzatának optimális működését az amputáció után is megőrizzük, az átvágott izmokat rögzíteni kell. Ez történhet az izmok csonthoz rögzítésével (myodesis) vagy inkább az antagonista izmok csont feletti egymáshoz varrásával (myoplastica). Utóbbi jobb funkcionális eredményeket ad. Az izmok rögzítése érdekében az izom saját fasciáját kell megőriznünk.

A periosteumot a csont átvágásának magasságában, élesen vágjuk át. Kivételt képez az osteoplasticus lábszár-amputációk esete, amelyben a tibia és a fibula egy-egy periosteum, vagy periosteum-corticalis lebenyét csőszerűen egymással egyesítjük.

A csontot fűrésszel vágjuk át, esetleges lerepedésből származó éles széleit eltávolítjuk, legömbölyítjük. A csontvelőt nem kaparjuk ki.

Olyan magasságban vágjuk át a csontot, hogy megfelelő izomköpennyel boríthassuk és fölötte a sebet feszülés mentesen zárhassuk.

A véredényeket a lehetséges kollateralis keringés biztosítása érdekében nem preparáljuk fel, hanem minél distalisabban vágjuk át.

Nagyon gondos, megbízható vérzéscsillapítást kell végezni. Kisebb erek esetében (1 mm-nél kisebb átmérőjű) végezhető elektrokoagulálás, nagyobb ereknél lekötés, aláöltés. Verőér-elzáródásban számítani kell az érfalak rugalmatlanságára, törékenységére.

Az idegeket lehetőleg magasan (3-4 cm-re a műtéti területtől), olyan helyen vágjuk át, hogy ne kerüljenek a hegbe és átvágott végük lehetőleg lágyrészekkel jól fedett legyen. Kisebb idegeket egyszerűen élesen átvágjuk. Nagyobb idegek esetében (pl. n.ischiadicus) a kísérő artériák kiterjedt haematoma forrásai lehetnek, ezért ezeket lekötjük.

Különböző amputációs magasságokban speciális műtéttechnikai szempontokat kell figyelembe venni. Ezek szorosan összefüggnek a művégtag ellátással. [12, 13]

A lábon végezhető amputációk közül a transmetatarsalis csonk adja a legjobb funkcionális eredményt. Ha a csonk nem túl rövid, tendodesis nélkül sem kerül kontraktúrába. A csonk végét helyesebb a jobb vérellátású, terheléssel szemben ellenállóbb talpi lebennyel fedni.

A Chopart izület szintjében végzett műtét után az izomerő egyensúly megbomlása következtében rövid idő alatt equinus kontraktúra alakulhat ki, ami a terhelést lehetetlenné teszi. Ezt a subtaláris izület ékrezekciós arthrodézisével előzhetjük meg. Érbetegeken nem ajánlott.

A lábszár magasságában Magyarországon a leginkább elterjedt a hosszú hátulsó bőr-fascia-izomlebenyt hasznosító Burgess-féle technika. Ebben a magasságban történő amputációnál fontos, hogy a tibia él legyen lekerekítve, a fibulát 2 cm-rel rövidebbre vágjuk. A m. soleust el kell távolítani. Külföldön, országonként változóan más technikák is (sagittalis lebenyek, ferde lebenyek) népszerűek. Nem találtak evidenciát arra vonatkozóan, hogy a különböző technikák közül valamelyik előnyös lenne. [16] Az eredmény szempontjából a sebész jártassága fontos az adott technikában, a szövetek életképessége és korábbi műtétek (pl. érrekonstrukció) hegei.

Combamputáció után a rutin ellátásban ma még legjobban a comb alsó és középső határán végzett csonkolás után lehet protézist készíteni, de ennél hosszabb csonkok is elláthatók. Még verőelzáródásban is gyakran végezhető térdközeli amputációk a jó térdtájéki collateralis keringés folytán. Az inak (részben izmok) egyesítésével jó myoplastica, illetve csonthoz rögzítésükkel myodesis végezhető, és jól terhelhető csonkot nyerhetünk. Az adductor izmok myoplasticája is figyelmet érdemel. Sikeres protetizálás érdekében biztosítani kell az izomzat tömegének lehetőség szerinti megtartását, az izomerő- és tónus egyensúlyt és az izmok szabad mozgását. A combon szabad elfolyást biztosító, vastag gumi drént használjunk, szükség esetén többet is.

A csípő exarticulatio végzése során a hosszú hátsó lebeny képzése előnyös.

A korai és jó protézis-ellátás szempontjából fontos a jól kialakított csonk. A hazai gyakorlatban sokszor látunk el rossz csonkkal rendelkező amputált egyéneket annak minden következményével. A leggyakoribb hibák a lábszáron a bunkós, a füles, a túl hosszú csonk. A tibia él nincs lekerekítve, a fibula túl ér a tibián. A csonk revíziója során olykor még az is észlelhető, hogy a képletek, mint a zsák szája egybe vannak elkötve. Comb magasságában a szemben fekvő izmokat gyakran nem egyesítik korrekt módon, és így a femur nincs megfelelően fedve.

1.5. A postoperatív ellátás feladatai

A szövődmények megelőzése

Az izomegyensúly megbomlása miatt lábszár-amputáció után flexiós térd kontraktúra, comb amputáció után flexiós és abductios csípő kontraktúra hajlam alakul ki, ezt segíti elő az a még ma is sok osztályon alkalmazott gyakorlat, hogy a csonkot felpolcolják. A csonk felpolcolása, alá párna helyezése éppen ezért tilos! A tartós ülés is a fenti kontraktúrák kialakulását segíti elő. Megelőzésük dinamikus térdextensiós készülékkel (L-220), a végtag megfelelő pozicionálásával és célzott gyógytornával egyszerű feladat, a kialakult kontraktúrát azonban sokszor hosszas és gyötrelmes kezeléssel sem sikerült oldani. (A kontraktúrákat a művégtag ellátás során figyelembe kell venni).

A csonk kontraktúrája mellett fontos korai, helyi szövődmény a trombózis, amely embólia forrás lehet. Megelőzésének legfontosabb eszközei a megfelelő ideig folytatott kis molekula-súlyú Heparin kezelés, a folyadékháztartás és keringés egyensúlyának gondos fenntartása, a korai mobilizálás, a célzott gyógytorna.

Gyakran az amputációt csonk-oedema követi. Ennek csökkentése a csonk rugalmas pólyázásával érhető el. A rugalmas pólyát a csonktól proximálisan levő izület fölé fölvezetve, a pólyamenetek megfelelő vezetési, húzási irányával a kontraktúra ellen is védekezhetünk. A pólyázást a sebgyógyulás időszakában is végezni kell, nemcsak varratszedés után. Combcsonkok pólyázására a szokványos 8 cm széles pólya nem alkalmas, mert a lágyrészekbe bevág. Forgalomban van hazai gyártmányú, 12 cm széles rugalmas pólya is, ez megfelelő. A korábban alkalmazott merevtokos csonkrögzítés kedvező hatásait nem sikerült igazolni. [17]

A beteg nem megfelelő fektetése és ápolása felfekvés kialakulásához vezethet az immobilizáció idején.

A mobilizálást a műtét után, a beteg állapotától függően, a lehető legkorábban el kell kezdeni. Ez légző és végtag tornával kezdődik. A csonktornát a fantomérzés felhasználásával végezhetjük, elősegítve a művégtag testvázlatba történő beépítését is. Ezután álló, egyensúly és járógyakorlatok következnek. Verőér-megbetegedés esetében fentieket a meglevő alsó végtag értornájával egészítjük ki. A járástanulás különböző fázisai mellett, fokozatos terheléssel kondicionáló tornát végzünk és erősítjük a felső végtagokat. A felsorolt feladatok jó kondíciót tételeznek fel. Ezért a postoperatív időszaknak egyik fontos feladata a megfelelő táplálás. A sebészeti osztályon elkezdett mobilizálás már közvetlenül illeszkedik a rehabilitációs kezeléshez.

 

IV. Rehabilitáció

 

1. A rehabilitáció célja

A lehető legmagasabb szintű funkcionális képesség elérése optimálisan azt jelenti, hogy a rehabilitációs program végére az érintett személy elérje az amputáció előtti funkcionális szintet, ami jelentheti a visszatérést a foglalkozásba és a rekreációs életvitelhez. Másoknál ez függetlenséget jelent az otthoni és a közösségi életben.

Egyeseknél továbbélést biztosít védett környezetben, nyugdíjas házban, vagy szociális otthonban. Ha az amputáció egy harmadlagos krónikus betegség következménye, akkor a cél, hogy a személy funkciói magasabb szintűek legyenek, mint közvetlenül a műtét előtt voltak.

Mindehhez szükséges:

ˇ        a független járóképesség és önellátó képesség elérése

ˇ        képesség a csonkolt végtag és a megmaradt végtag használatára

ˇ        az érintett személy ösztönzése arra, hogy fizikai és emocionális képességei fejlesztésével képes legyen a protézis aktív használatára

ˇ        segíteni a személyt abban, hogy fizikailag és mentálisan alkalmazkodni tudjon a végtag elvesztéséhez

ˇ        a nem érintett végtagok funkcióképességének bemutatása [6]

A célok kétoldali amputáció, vagy más súlyos károsodás jelenléte esetén megfelelően módosulnak.

 

2. A rehabilitálhatóság feltételei

ˇ        A beteg megfelelő szomatikus, pszichés állapota és terhelhetősége.

ˇ        Az amputációs csonk megfelelősége.

ˇ        A szakmai személyi és tárgyi feltételek megléte.

Amputált egyének rehabilitációját csak abban járatos, multidisciplináris team megléte mellett tanácsos végezni. Ez különösen többszörös végtag amputációk esetében fontos követelmény. A fekvőbetegként történő rehabilitáció nem szükségszerű. Járó betegként történő rehabilitáció akkor jön szóba, ha a beteg a közelben lakik, naponkénti szállítása megoldott, a beteget kondíciója és együttműködése erre alkalmassá teszi, és szövődmények esetére az ellátó hely megfelelő osztályos háttérrel rendelkezik.

3. A rehabilitációs program elemei

Szomatikus állapot felmérése

Rehabilitációs szempontú kórelőzmény felvétel és betegvizsgálat alapján történik. Kiterjed az alapbetegségre, a társuló megbetegedések (kardiopulmonális megbetegedések és tünetekre vesebetegségek, látászavarok) a bőr elváltozásokra (műtéti seb állapota, érzékenység, hegek, gyulladásos elváltozások), a csonkra (hossza, formája) a csonkolt és ép végtagok keringési állapotára (pulzus szám, hőmérséklet, ödéma, fájdalom, trophicus zavarok), az ízületekre (csípő, térd, boka), izmokra, neurológiai tünetekre (neuropátiák, fantom fájdalom, neuroma).

Az alsóvégtag amputált személyek rehabilitációjának fontos tényezői az életkor, az amputációs szint, a csonkseb gyógyulása, a térd, vagy csípő kontraktúra megléte vagy hiánya (főleg az extenzió kivihetősége), a csonkfájdalom, a megmaradt lábon való megállás képessége és a társuló betegségek jelenléte.

Funkcionális állapot felmérése.

A jövőben nagy valószínűséggel „A funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása” felhasználásával, de mindenképen az osztályozási rendszer dimenziói mentén, tehát a környezeti tényezőkre is kiterjedve fog történni. [5]

Vizsgáljuk a speciálisan emberi tevékenységeket:

ˇ        helyzet és helyváltoztatás, járás

ˇ        önellátás, mindennapi tevékenységek

ˇ        napi aktivitások

Fogyatékossági tesztek (Barthel Index, FIM) használatával objektivizáljuk a funkcionális állapotot a rehabilitáció kezdetén, szükség szerinti gyakorisággal a kezelés során és a kezelés végén.

Folyamatosan vizsgáljuk az ízületi funkciókat és az izomerőt.

Vizsgáljuk az aktív protézis használat rendszerességét és időtartamát (Russek skála) utóvizsgálattal.

Pszichés állapot

A végtag elvesztése az érintett személynél különböző fokú kétségbeesést, gyászreakciót és depressziót okozhat, ami nyugtalansággal, álmatlansággal a figyelem és koncentrálóképesség csökkenésével, a motiváció teljes hiányával járhat.

A rehabilitáció mint tanulási folyamat megköveteli a megfelelő mentális, valamint emlékező képességet és pszichikai állapotot. Idős korban gyakori a különböző mértékű demencia előfordulása is.

Ezért fontos a pszichés állapot felmérése (mini-mentális állapotvizsgálat, MAWI) és a megfelelő pszichológiai támogatás biztosítása.

Terhelhetőség felmérése

A helyzet és helyváltoztatás, a tevékenységek kivitelezése és gyakorlása fizikai terhelhetőséget feltételez.

A protézissel való járás során több energia igény jelentkezik, tehát nagyobb terhelhetőség szükséges.

A rehabilitáció kezdetén a terhelhetőség megítélése nehézségbe ütközik, mivel az állás és járásképtelen beteg fizikai megterhelése nehezen kivihető. Ilyenkor a meglévő végtagokra kiterjedő, a betegágyban kivitelezett izotóniás és izometriás gyakorlatok, a felüléskor jelentkező légszomj, vérnyomás és pulzus elváltozások mutatják a terhelhetőség mértékét.

Később a segédeszköz és ideiglenes protézis használatával már a terhelhetőség jobban megítélhető és ergometriás felméréseket is végezhetünk.

Környezeti tényezők

A művégtag megfelelősége, minősége és használatának megtanítása mellett (ezekre a Russek skála is kiterjed) az ember alkotta környezet (főként, de nem kizárólag az otthoni környezet) akadálymentessége, az elérhető támogató szolgálatok, a kapcsolatokat jelentő személyek egyéni attitűdjei, valamint a fogyatékos emberek életét érintő jogszabályok egyaránt fontosak az eredmények szempontjából. [5]

Életminőség

Az amputált ember saját érzéseit, véleményét elsősorban életminőség vizsgálattal ismerhetjük meg. Jelentősége az egyénre adaptált rehabilitációs terv készítésében, a jobb compliance elérésében, valamint az eredmények felmérésében van.

 

4. A rehabilitáció célterületei

Az alapbetegség krónikus kezelésének folytatása

Elsősorban az érbetegeknél jelentős. Célja, hogy megőrizzük a kialakított csonk keringési állapotát és a megmaradt végtag funkcionális állapotát.

Fontos, hogy a beteg megismerje és megértse a betegség folyamatát és a végtagok helyes ápolását és gondozását felvállalja.

A rizikó tényezők (dohányzás, elhízás, nem megfelelő táplálkozás, tisztálkodás – bőrvédelem elhanyagolása) elkerülése és az adekvát gyógyszerelés elfogadása segíti az állapotromlás halasztását. [15]

Szövődmények megelőzése és kezelése

A postoperatív ellátásnál felsoroltak figyelembevételével leggyakoribb megelőzhető szövődmények:

ˇ        felfekvés kialakulása a helyes fektetéssel, korai és rendszeres mobilizálással, esetleg megfelelő pozicionáló és ápolási eszközök használatával és odafigyeléssel elkerülhető,

ˇ        kontraktúra megelőzése a helytelen testhelyzetek elkerülése, megfelelő pozicionálás, térdextenziós készülék használata és célzott gyógytorna alkalmazása ajánlott,

ˇ        trombózis kialakulását a korai mobilizálás, célzott gyógytorna és megfelelő gyógyszeres kezelés (kis molekulasúlyú heparin, keringés és folyadékháztartás biztosítása) megelőzheti,

ˇ        csonk ödéma kialakulása megfelelő pólyázással, korai ideiglenes protezissel, u. n. légláb használattal, intermittáló légpumpa kezeléssel, gyógytornával csökkenthető, vagy elkerülhető,

ˇ        fantom fájdalom megelőzésére és mérséklésére javasolható a fantomérzés beépítése a speciális gyógytornába, a megfelelő műtéti eljárás biztosítása, fizikoterápiás kezelések adása, neuroma kialakulásakor esetleg műtéti kezelés.

A protézis viselése során fellépő problémák megelőzése

A folliculitis, furunculus keletkezését a csonk tisztántartásával, mozgatásával langyos szappanos vízzel történő lemosással (nagyobb igénybevételnél naponta többször is) lehet megelőzni. A csonkharisnyát és a protézist is naponta tisztán kell tartani.

A csonk végén jelentkező cyanosis, hyperkeratozis és acanthosis oka rendszerint a vénás visszaáramlás zavara. Ezt rugalmas végpárnával előzhetjük meg a nem totálkontakt művégtagokban.

Az elhízás több szempontból káros, egyrészt a tok szűk lesz, másrészt a járás nehezebbé válik.

Az érzékeny és fájdalmas csonk vizsgálata során gyakran neurinomát találunk, de lehet a progresszió következtében kialakult ischaemiás tünet is.

A protézis viselése során gondolni kell a fokozott balesetveszélyre is, és erről az amputált egyént és hozzátartozóit is megfelelően kell tájékoztatni.

Önellátás elérése

A műtéti előkészítés során nyújtott ápolás is elősegíti az önellátó képesség mielőbbi visszaszerzését. Már közvetlenül a műtét után megkezdődik az ágyon belüli önálló helyzetváltoztatás gyakorlása, majd a felülés, az ágyból kerekesszékbe való átszállás. A rehabilitáció során ez folytatódik az önálló étkezés, tisztálkodás, öltözködés, WC-használat gyakorlásával. Ide tartozik később a pólyázás, a megfelelő csonkkezelés, a művégtag felhelyezésének és használatának önálló gyakorlása és végzése.

Erőnlét javítása

Az önellátó képesség és járóképesség eléréséhez fontos a megfelelő erőnlét megőrzése, visszaszerzése és erősítése. Amennyiben lehetséges ezt már a műtéti előkészítés idején segítjük megfelelő gyógytorna és kondicionáló torna gyakorlásával. Legfontosabb megtartani, vagy visszanyerni, illetve erősíteni a megmaradt alsó végtag erejét, fokozni a csonkolt végtag erejét, megőrizni és erősíteni a felső végtagok erejét. El kell fogadtatni a beteggel, hogy ennek folytatása a továbbiakban is feltétele a protézis sikeres használatának.

Mobilitás biztosítása

Az önellátó képesség gyakorlásával együtt megkezdődik és folytatódik a járóképesség újra tanulása, könyökmankó, járókeret segítségével előbb légláb, majd ideiglenes művégtag segítségével a megfelelő járás elsajátítása és független végzése. A csonk teljes kialakulása után a végleges művégtag használatának gyakorlásával biztosítható az önálló járóképesség. Gyakorolni kell a lépcsőn járás, a járműbe való be- és kiszállás, a járás gyakorlását hosszabb távon, sima és egyenetlen talajon. Fontos az elesésre való felkészülés és az újra felállás gyakorlása, a városi közlekedésben való részvételhez szükséges megfelelő tempójú járás kialakítása is, azok esetében, akik erre alkalmas képességekkel rendelkeznek. [15]

Az állapot elfogadtatása (lelki vezetés) és az annak megfelelő életvitel elsajátíttatása

Az amputált betegek rehabilitációját nagyon sokszor nehezíti az, hogy a beteg képtelen elfogadni a végtag elvesztésének tényét. Ehhez a rehabilitációs team valamennyi tagjának komoly támogatása válhat szükségessé annak érdekében, hogy fizikailag és mentálisan is alkalmazkodni tudjon a végtag elvesztéséhez.

Meg kell ismertetni a betegség természetével, folyamatával és meg kell győzni arról, hogy az amputáció egy nagyon rossz és általában progresszív állapot megszüntetésére és egy jobb állapot elérésére szolgált, hogy egy megfelelő rehabilitációs tréning és megfelelő protézis segítségével állapotában és függetlenségében komoly javulás érhető el.

Nagyon fontos a család szerepe és helyzete, segítőkészsége.

A rehabilitációs folyamatot elősegíti a rövid és hosszabb távú célok kitűzése, miszerint segítjük a sebgyógyulást és csökkentjük a csonködémát, a rehabilitáció mielőbbi megkezdésével hamar elérjük a független helyzetváltoztató, önellátó és átszálló képességet, megelőzzük a szövődményeket és csökkentjük a beteg panaszait (fantom fájdalom, gyengeség, depresszió). Végül támogatjuk a beteget abban, hogy minden szempontból készüljön fel a protézis aktív használatára, beleértve az amputált végtag gondozását és az erőnlét folyamatos fenntartását, illetve növelését is.

5. Segédeszközök biztosítása

Ellátás művégtaggal

Teljesen helytelen és elvetendő az a gyakorlat, amely szerint egyes osztályok és szakrendelések az amputáltak művégtag ellátását csak fél-egy évvel a műtét után javasolják. Rehabilitáció esetén a művégtaggal és segédeszközökkel a rehabilitációs osztályon történjék az ellátás.

Sebgyógyulás után, ha a csonk nem érzékeny elkezdhető az ideiglenes protézis használata. Ez lehet légláb, amely a járási sztereotípiák fenntartását, a tartós fekvésből eredő szövődmények elkerülését célozza, illetve az olcsósága miatt Magyarországon még gipsztokos ideiglenes protézis megoldás. Ez a protézis alkalmas a csonk formálására, a végleges protézis típusának megválasztására és használatának előkészítésére. Ma már minden megyében van rehabilitációs osztály. Az ő kötelességük ezt az ellátást biztosítani.

Az ideiglenes protézis előnyei tehát a:

1.   korai mobilizálás

2.   gyorsabb csonkformálás

3.   közlekedő képesség fenntartása

4.   kontraktúra megelőzése

5.   testséma megőrzése

6.   elláthatóság eldöntése

Az ellátás során az operáló orvos, a rehabilitációs orvos és az ortopéd műszerész jó együttműködése szükséges.

Amikor a csonk elnyerte a végleges formáját, és a beteg az ideiglenes protézist rendszeresen használta, sor kerül a végleges ellátásra. Ennek során is számos hiányossággal találkozunk.

Az alsóvégtag amputált betegek művégtag ellátása feltételezi a felíró orvos megfelelő ismereteit és jártasságát. Legfontosabb annak eldöntése, hogy szükséges-e a protézissel való ellátás, és ha szükséges, a megfelelő művégtag kiválasztása.

A protetizálhatóság függ a végtag hiányok számától, illetve az alapbetegségtől és az amputációs szinttől. [3] A nem érbetegség miatt történt amputáció után szinte valamennyi esetben ajánlott a protetizálás, természetesen a beteg általános szomatikus és mentális állapotának figyelembevételével.

Az érbetegség esetén egy oldali térd alatti amputáció után ajánlott, térd feletti és mind a két végtagra kiterjedő amputáció esetén meggondolandó a protetizálás. [10]

Az érbetegeknél általában könnyűsúlyú protézist írunk, lábszárra lamináltat (L-211, L-212), combon csővázas combprotézist fűzhető csonkággyal és záras térdízülettel (L-601), illetve geriátriai (L-324) típusút. Újabb vizsgálatok szerint a nagyobb súlyú femur protézisek nem befolyásolják kedvezőtlenül a járás sebességét, a betegek többsége inkább kedvelte azokat. [11]

Egyéb okból történt amputáció után, kortól, foglalkozástól az amputáció magasságától függően fa- vagy műanyag csonkágyas és csővázas protézisek ajánlhatók.

Az ideiglenes protézisek általában csővázasak.

Az utóbbi évtized a művégtag készítésben jelentős technikai fejlődést hozott. [2] Energiatároló és visszajuttató lábfejet, terhelés során flexiót is megengedő, illetve mikroprocesszor által vezérelt, a fiziológiáshoz hasonló mozgást lehetővé tevő pneumatikus és hidraulikus művi térdízületeket szerkesztettek. Újból hasznosítható termoplasztikus (polipropilén) anyagokat fejlesztettek ki, amelyek a laminált műanyagokhoz hasonló mechanikai tulajdonságokkal rendelkezhetnek. A szilikon csonkágy csökkentheti a bőr terhelését, de számtalan más, dermatológiai problémát idézhet elő. A pontosabb csonkágy készítést számítógépes mintázási és gyártási eljárással (CAD/CAM) támogatják. Mindezek azonban költségesek, csak igen szűk körben alkalmazhatók, értékükről csak korlátozott evidenciával rendelkezünk, további jelentős fejlesztést és vizsgálatokat igényelnek. [7, 14] Hazai rutinszerű alkalmazásuk a távolabbi jövőben várható.

További segédeszközök

A gyakorlás idejére a járáshoz leggyakrabban használt segédeszközök a könyökmankó és a járókeret.

Sikertelen protetizálás esetén a beteg sokszor kerekesszék használatára szorul. Ennek elfogadtatása esetenként nehéz lehet. Éppen ezért sikertelen művégtag ellátás esetén újabb művégtag(ok) rendelése inkább kárt okoz.

 

6. Rehabilitáció eszközrendszere

A rehabilitáció folytatásához feltétlenül indokolt a megfelelő akadálymentes környezet biztosítása, ezen belül az ápolást segítő különböző eszközök megléte, a biztonságos kapaszkodást, felállást és helyzetváltoztatást biztosító segédeszközök beszerzése. A rehabilitációs gyakorlat folytatásához szükséges eszközök, a szükséges fizioterápiás készülékek és lehetőségek hozzáférhetősége.

A rehabilitációs program addig folytatandó, ameddig a várható legmagasabb szintű javulás elérhető. Ez nem jelenti azt, hogy a rehabilitációs kezelést végig fekvőbeteg intézményben kell végezni. Folytatható nappali kórházi, járóbeteg ellátó, vagy házi szakápolási szinten, szükség esetén megszakítható és ismételhető.

A beteg követése általában szakambulanciák keretében rendszeres protézis kontroll keretében történik. Itt lehet dönteni az esetleg szükséges ismételt kórházi felvételről, járóbeteg kezelés elrendeléséről, illetve a protézisek javításáról és szervízeléséről is itt lehet gondoskodni.

Az, hogy a beteget kórházi ambuláns, vagy otthoni ellátásban szükséges rehabilitálni, mindenkor a beteg állapota és a rehabilitációs eszközrendszer és szakember igény alapján lehet eldönteni. Másodlagos szerepet játszhatnak infrastrukturális, esetleg szociális tényezők.

Javasolt kötelező feltétel rendszer általában rendeletben szabályozott, legfontosabb az akadálymentes és megfelelő rehabilitációs eszközökkel felszerelt ellátó hely, és a megfelelő összetételű és létszámú rehabilitációs team biztosítása.

Szociális intézkedések kezdeményezése

Ha a beteg funkcionális képessége a rehabilitáció végén eléri a műtét előtti szintet, otthonába visszamehet, de sok esetben szükséges a lakás átalakítása, hogy függetlensége otthon is biztosítva legyen.

Másoknál a függetlenség szintje megköveteli a védett környezet biztosítását, otthoni szociális ellátást, vagy nappali ellátást (pl. idősek napközi otthona) igényel, esetleg ápolási (szociális) otthonba történő elhelyezés szükséges .

Sokszor válik szükségessé a betegek számára szociális segély, rokkantnyugdíj, közgyógyellátás és egyéb juttatások biztosítása. Mindezeknek előkészítése már a rehabilitáció során megkezdődik.

 

V. Gondozás

 

Az ellátás minőségének indikátorai

ˇ        A lábszár-amputáció aránya az összes amputáción belül.

ˇ        A reoperáció aránya az egyes amputációs magasságokon belül.

ˇ        Az amputáció korai (pl. 1 hónapon belüli) halálozása.

ˇ        Az amputációt követően a rehabilitációt egy (két) hónapon belül megkezdők aránya.

ˇ        A rehabilitáció átlagos kórházi tartózkodási ideje.

ˇ        Az önellátó képesség felvételkor, illetve távozáskor mért (FIM és Barthel-index) átlagos pontértékei.

A korai eredmények fokozatos romlása várható érbetegek esetében. Csökken a protézisüket lakáson belül, illetve azon kívül használók aránya. Az ötéves túlélés mindössze 25% körüli.

 

VI. Irodalomjegyzék

1. Brem H, Sheehan P, Boulton AJM. Protocol for treatment of diabetic foot ulcers. Amer J Surg 2004; 187 (Suppl to May): 1S-10S
2. Cochrane H, Orsi K, Reilly P. Lower limb amputation Part 3: Prosthetics – a 10 year literature review. Prosthet Orthot Int 2001; 25: 21-28.
3. Davidson JH, Jones LE, Cosnet J, Cittarelli T. Management of the multiple limb amputee. Disabil Rehabil 2002; 24: 688-699.
4. Ebskov LB, Hindsø K, Holstein P. Level of amputation following Arterial Reconstruction compared to primary amputation – a meta-analyis. Eur J Vasc Endovasc Surg 1999; 17: 35-40.
5. Egészségügyi Világszervezet. A funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása. EVSZ-ESZCSM-OEP-OOSZI, Budapest, 2004.
6. Geertzen JHB, Martina JD, Rietman HS. Lower limb amputation Part 2: Rehabilitation – a 10 year literature review. Prosthet Orthot Int 2001; 25: 14-20.
7. Hofstad C, Van der Linde H, Van Limbeck J, Postema K. Prescription of prosthetic ankle-foot mechanism after lower limb amputation. Cochran Database of Systematic Reviews 2004; 3. Accession Number 00075320-1000000000-03037
8. Kókay K, Kullmann L, Molnár L, Till A. A végtag amputáció szakmai irányelve. Sebészeti útmutató. Klinikai irányelvek kézikönyve, 2001.
9. Kullmann L, Belicza É, László G. Az alsó végtag amputáció kétéves eredményei Magyarországon, országos adatbázis lapján. Orvosi Hetilap 1997; 138: 2327-32.
10. László G. Művégtagok rendelésének irányvonalai. Rehabilitáció. 1997; 7(2): 13-14.
11. Meikle B, Boulias C, Pauley T, Devlin M. Does increased prosthetic weight affect gait speed and patient preference in dysvascular transfemoral amputees? Arch Phys Med Rehabil 2003; 84: 1657-61.
12. Murdoch G, Jacobs NA, Wilson AB jun. Report of ISPO Consensus Conference on amputation Surgery. ISPO, Copenhagen, 1992.
13. Persson B. Lower limb amputation Part 1: Amputation methods – a 10 year literature review. Prosthet Orthot Int 2001; 25: 7-13.
14. Selles RW, Janssens PJ, Jongenengel CD, Bussmann JB. A randomized controlled trial comapring functional outcome and cost efficiency of a total surface-bearing socket versus conventional patellar tendon-bearing socket in transtibial amputees. Arch Phys Med Rehabil 2005; 86: 154-161.
15. Till A, Sárköziné Kákonyi E, Sidló F. Protézisek és ortézisek alkalmazása, a használat tanulása. In: Katona F, Siegler J. (szerk.) A rehabilitáció gyakorlata. Medicina, Budapest, 2004. 159-224. o.
16. Tisi PU, Callam MJ. Type of incision for below knee amputation. Cochran Database of Systematic Reviews 2004; 3. Accession Number 00075320-1000000000-02687
17. Woodburn KR, Sockalingham S, Gilmore H, Condie ME, Ruckley CV. A randomised trial of rigid stump dressing following trans-tibial amputation for peripheral arterial insufficiency. Prosthet Orthot Int 2004; 28: 22-27.

A szakmai protokoll érvényessége: 2008. december 31.